Jancsó Miklós Jelenlét című dokumentumfilm-sorozatáról

Jancsó Miklós Jelenlét című dokumentumfilm-trilógiája a magyar filmtörténet egyik legkülönlegesebb és legmélyebb emlékezetfilmje. A három alkotás – a Jelenlét (1965), a Második jelenlét (1978) és a Harmadik jelenlét (1986) – első pillantásra egyszerű dokumentációnak tűnhet: egy pusztuló zsinagógát és zsidó temetőt látunk Tokaj-Hegyalján, Olaszliszkán. Valójában azonban a trilógia sokkal többről szól. A filmek az eltűnt magyarországi zsidó világ emlékezetéről, a hiányról, az idő múlásáról és arról beszélnek, hogyan őrizhető meg valami akkor is, amikor fizikailag már szinte eltűnt.

A történet különös módon kezdődött. Jancsó Miklós a Szegénylegények forgatásához keresett helyszíneket Tokaj-Hegyalján, amikor rátalált az olaszliszkai zsinagóga romjaira és a hozzá tartozó zsidó temetőre. A látvány annyira megrendítette, hogy operatőrével, Kende Jánossal felvételeket készített róla. Ebből született az első Jelenlét-film. A rendező azonban nem engedte el a helyszínt: 1978-ban és 1986-ban visszatért ugyanoda, és újra leforgatta ugyanazokat a tereket. Így a trilógia nemcsak egy hely dokumentuma lett, hanem az idő múlásának dokumentuma is. A néző húsz év alatt látja, hogyan válik a rom lassan szinte teljes hiánnyá.

A trilógia egyik legerősebb gondolata az, hogy a hiány is lehet jelenlét. A filmekben alig látunk embereket. A zsidó közösség, amely egykor megtöltötte a zsinagógát és a falut, már nincs ott. Mégis minden képkocka róluk beszél. A romos falak, az elhagyott sírok, a málló héber feliratok mind egy eltűnt élet nyomai. Jancsó nem magyarázza el, mi történt. Nincs hosszú történelmi narráció vagy didaktikus szöveg. A film képei maguk beszélnek. Ez teszi a trilógiát különösen erőssé: nem történelmet tanít, hanem hiányt éreztet.

K. Horváth Zsolt „Az emlékezés nulla fokán” című tanulmányában azt írja, hogy Jancsó filmjei valójában azt mutatják meg, ami már szinte nem ábrázolható. A holokauszt olyan történelmi tapasztalat, amelyet nem lehet teljesen szavakkal elmondani. Ezért Jancsó inkább nyomokat mutat. Egy üres teret. Egy omladozó zsinagógát. Egy lassan temetőt, amit benőnek a növények. A szerző ezt nevezi az „emlékezés nulla fokának”: amikor már csak töredékek maradtak, de ezek a töredékek még mindig hordozzák a múltat.

A tanulmány különösen fontosnak tartja a film egyik motívumát: az elhaladó vonatot. A kamera egy ponton egyszerűen csak megmutat egy vonatot a tájban. A film nem mondja ki, mit jelent ez, de a néző automatikusan összekapcsolja a deportálások emlékével. A vonat így a hiány magyarázatává válik. Nem látjuk a deportálást, mégis ott van a képek mögött. Ez Jancsó módszerének lényege: nem közvetlenül mutatja a traumát, hanem annak következményeit.

A trilógia különlegessége az ismétlés is. Ugyanazokat a helyszíneket látjuk 1965-ben, 1978-ban és 1986-ban. A kamera újra végigsiklik ugyanazokon a falakon, ugyanazokon a sírköveken. Mégis minden alkalommal más jelentést kapnak. Az első filmben még érződik valamiféle életmaradvány, a későbbiekben azonban a pusztulás válik hangsúlyossá. A természet lassan visszafoglalja a helyet: gaz nő a sírok között, a falak omlanak, a tér kiürül. Mintha maga az emlékezet is veszélybe kerülne.

Mégsem teljesen reménytelen világ ez. A trilógia későbbi részeiben gyerekek is megjelennek, akik köveket helyeznek a sírokra a zsidó hagyomány szerint. Ez apró gesztus, de rendkívül fontos. Azt sugallja, hogy az emlékezés továbbadható. A múlt nem élhető újra, de megőrizhető.

Ez a gondolat különösen érdekes, ha az olaszliszkai helyszín mai állapotát nézzük. A régi zsinagóga romterületén ma emlékhely áll. A megmaradt falak köré 2016-ban olyan építészeti installáció készült, amely egyszerre idézi meg a hiányt és az egykori épületet. Az egykori nyugati homlokzatot jelzésszerűen újraépítették, a falakon perforált családnevek emlékeztetnek az elpusztított helyi zsidó családokra. Este fények jelennek meg a földön: az 1944-es deportálás napjának csillagállását idézik.

Ez az emlékhely tulajdonképpen ugyanazt a gondolatot folytatja, amit Jancsó filmjei képviseltek. Nem rekonstruálni akarja a múltat teljes egészében, hanem érzékeltetni a hiányt. Az emlékezés itt nem nosztalgia, hanem szembenézés.

A Tokaj-Hegyalja térsége különösen fontos helyszíne a magyar zsidó emlékezetnek. A 18–19. században Olaszliszka és a környező települések a magyarországi haszidizmus jelentős központjai voltak. A zsinagógák, jesivák és rabbik köré élő vallási közösség szerveződött. Olaszliszka Friedmann Herschel rabbi működésének köszönhetően hosszú időn át fontos zarándokhely volt. A holokauszt ezt a világot szinte teljesen eltörölte. A zsinagógák elnéptelenedtek, sok épület pusztulni kezdett, a közösségek megszűntek. Jancsó filmjei ezért nemcsak egyetlen romos épületről szólnak, hanem egy egész kulturális világ eltűnéséről.

Az utóbbi években azonban érdekes módon újra megjelent a zsidó jelenlét Tokaj-Hegyalján. A Csodarabbik útja zarándokút keretében ma újra sok haszid zarándok érkezik a térségbe, különösen Bodrogkeresztúrra és Olaszliszkára. A régi rabbik sírjai újra fontos vallási helyszínekké váltak.

Ez azonban összetett társadalmi helyzetet is teremtett. A helyiek és a zarándokok viszonya sokszor ellentmondásos. Egyesek kulturális és gazdasági lehetőséget látnak benne, mások feszültségként élik meg a nagy tömegek érkezését. A jelenlegi zarándoklatok nemcsak vallási események, hanem az emlékezetpolitika és a történelmi múlt újraaktiválódásának pillanatai is.

Ebben a kontextusban Jancsó filmjei még aktuálisabbnak tűnnek. A trilógia ugyanis nemcsak a múltról beszél, hanem arról is, hogyan él együtt jelen és múlt ugyanabban a térben. Az elhagyott zsinagóga romjai és a mai zarándoklatok között látszólag óriási a különbség, mégis ugyanahhoz az emlékezeti folyamathoz tartoznak.

Jancsó dokumentumfilmjei „túlélő filmek”. Nemcsak rögzítik az eltűnő világot, hanem maguk is az emlékezet hordozóivá válnak. Különösen fontos volt az archív anyagok digitalizálása: régi kazetták, nyersanyagok megmentése, hogy a filmek tovább kutathatók és láthatók maradjanak.

A filmek valójában erősen megrendezett alkotások. A szereplők mozgása, a kamera útja, a tér használata tudatosan komponált. Ettől a trilógia egyszerre lesz dokumentumfilm és költői-filozófiai mű. A héber imák, a jiddis nyelv, a vallási dallamok nem pusztán hangkulisszák, hanem az eltűnt közösség „hangzó emlékei”.

A Jelenlét-trilógia ezért nem egyszerűen a holokausztról szól. Inkább arról beszél, hogyan marad jelen valami akkor is, amikor már eltűnt. Hogyan őrizhető meg az emlékezet egy omladozó falban, egy sírkőben vagy egy filmszalagon. Jancsó filmjei azt sugallják, hogy a múlt nem múlik el teljesen. A hiány maga is jelenlétté válhat.

Talán ez a trilógia legfontosabb gondolata: az emlékezés nem csupán történelmi kötelesség, hanem emberi kapcsolat a hiányzókkal. És amíg vannak képek, történetek, kövek a sírokon vagy emberek, akik visszatérnek ezekre a helyekre, addig a teljes eltűnés sem következik be teljesen.